HTML

susnyás

ökocyber gonzo terepnapló

Fotoszintézis

Ha szimpatizálsz a Susnyással, segíts haladnunk tovább pár kWh áram, egy üveg szörp, vagy egy bringabelső árával!

 

Utolsó kommentek

Twitter


2013.03.22. 09:30 lsg404

A lóhús-para


A téli hónapok élelmiszerbiztonsági negatív szenzációja a "lóhús botrány" volt, minden évre jut néhány kisebb-nagyobb anomália, amely a globális élelmiszerkereskedelem potenciális veszélyeire irányítja a figyelmet.

De mi is a baj a lóhússal?

A ló, mint ahogy az origo gasztrós cikkében olvasható, csak profik számára megkülönböztethető a marhától, kisütött állapotban.

A ló, persze, egy "cuki" állat, amibe kamaszlányok szoktak szerelmesek lenni, mielőtt jóval könnyebben menedzselhető fajtársaik hím egyedei felé fordulna az érdeklődésük. Meg kell hagyni, mi sem vagyunk fából, és amióta összebútoroztunk egy nyúllal, akkor sem tudnánk nyúlhúst enni, ha éppen másmilyen húst megennénk. Hülyeség lenne azt hinni, hogy régebben nem ették meg eleink hű hátasaikat, miután azok nem bírták már annyira a tempót, vagy nem úgy húzták az igát. Lókolbász ma is kerül a városi ember szeme elé is olykor, és ha ez így van, akkor azt valaki meg is eszi, különben nem árulnák.

A para tehát nem elsősorban azzal van, hogy "ló". Az a para, hogy nem mondta senki, hogy az. Nem mondták előre, hogy az van a Nestlé előrecsomagolt marhahúskrém-kajáiban, vagy az IKEA húsgolyókban. 

Az a para, hogy szenteskedő fejjel bírják nyilatkozni az élelmiszeripari tótumfaktumok, hogy "sejteni lehetett", hogy az új brit szabályozás "rákényszeríti" majd szegény kereskedőket a minél olcsóbb beszerzési útvonalak igénybevételére, fokozni fogja árérzékenységüket, és hát olcsó húsnak... homályos a forrása.

Nem az a baj, hogy ló volt benne. A mi kis kedvenc felvágottunk, a párizsi is összekacsintós szállóige alanya: "jobb ha nem tudod, mi van benne". Ahogy a Guardian publicistája írja, udvarias csend veszi körül a húsipart, hiszen minden értelmes fogyasztó érzi a lelke mélyén, hogy olyan alacsony árakon jut húshoz, ami fizikailag teszi lehetetlenné, hogy az a termék pontosan az legyen, aminek hívják, vagy amire utal a neve. Ebbe rondított kissé bele ez a botrány: tudtuk, hogy lovat is eszünk néha, most miért kellett ezt ki is mondani?

Ettünk mi már kutyát, macskát, valószínűleg dögöt is, max fehérjeliszt, csonthulladék formájában. Aki életében tért már be török kajáldába, annak ott elvileg a halal előírásai szerint, azaz ily módon vágott állatok húsát szolgálták fel:



Meg hát amúgy ki tudja azt megmondani, hogy abban a feltekercselt bigyóban, amit belekanyarítanak a pitába, mi is van? Nem mindegy? 890-ért, matarészegen, hajnal háromkor, nincsenek az embernek skrupulusai.

A bekebelezett táplálék, az életünk fenntartásának e tevékenysége tradícionálisan szakrális tevékenység. Az emberiség évezredekig konkrétan megünnepelte a kaját, erről szól a húsvét, az asztali áldás, az új kenyér cicomázása, a "vasárnapi ebéd" fogalma. Mi, modern városlakók viszont már elszakadtunk az ételünktől, nem tudjuk honnan jött, ki termelte, ki szedte le, ki csomagolta, és nem foglalkozunk vele, hétköznapi "közgazdasági" törvényszerűségnek fogadjuk el azt az egyébként üvöltő tébolyt, amit mondjuk a színházban, vagy egy novellában kiröhögnénk, vagy fanyarul vigyorognánk rajta, mégpedig azt, hogy ezer kilométerekre visszük el a határban nőtt zöldséget, hogy tökugyanolyat hozzunk másik ezer kilométerekről, és bemenjünk érte egy aszfalttal ölelt fémhangárba, idegen emberek között lavírozva egy nevetséges drótkocsival, miközben szar zene szól. És magyar húsként megvesszük a Spanyolországból idáig hurcolt, és magyar vágóhídon kinyírt disznót.

Persze nem kell ennek így lennie, létezik minőségileg jobb élmény, például ott van a Szatyor. Ez az élelem-beszerzési módszer azzal jár, hogy egy kellemes hangulatú boltba kell betérni, ismerősökkel találkozni. Mikor rendez egy Aldi vacsorát az ügyfélkörének, vagy műhelymunkát, amely hasznos fogások elsajátítása mellett még gyerekprogramnak is jó? Vagy ott vannak a dobozrendszerek. Vagyis az emberi kapcsolatok újraépítésére alapozott élelmiszerkereskedelem, mely alatt halkan dohog az internet masszív és omniprezens gépháza.




 

Szólj hozzá!

Címkék: média doboz helyitermék avárosaholélek


2013.03.15. 11:58 lsg404

A dobozos biogazda, a vízpartvédő, és a kanapészörfölő aktivista

A Birsbe mentünk munka után, ahol egy új dobozrendszer toborzóestje volt.

Héjjas Szilvia, a Kecskeméthez közeli tanyán tevékenykedő biogazda fog minden áldott héten elutazni a fővárosba annyi dobozzal, ahány előfizetője van, és lerakja ebben a ráday utcai kávézóban. A dobozba mindig idényzöldséget pakol, vagyis ami éppen megérett. Ez előrevetítve így fest:



birs01.jpg

és még így:


birs02.jpg

és így tovább.

Hideg, kemény kápé: 196k/év, ami 4900 HUF hetente. Elsőre soknak tűnhet, én a mi fogyasztásunkból, innen tudok viszonyítani: nekem nem kell 4.9k-nyi extra zöldség hetente. Neked attól még kellhet, ha mondjuk már kettőnél több tagú a háztartásod, vagy nem szoktál a Szatyorból rendelni.

Persze, ahogy korunk utcai költői szavalják, "ne csak nézz, láss is, van itt még más is".

A rendszer az AMAP Charta elveinek megfelelően működik, így visszaadva valami humánumot, valami érzést az élelembeszerzés aktusába. A Chartáról meglepően kevés és felületes információt adott a kereső így első körben, de logikusan is átgondolható, mire jó egy ilyen rendszer. A gazdának például biztos jobb, mert nem kell standpénzt fizetni, se hipermarketekkel alkudozni. A vásárló is jól jár elvileg, hiszen nincsen árrés. Finoman úgy tettem fel a kérdést a helyszínen, hogy a doboz tartalma ilyen áron versenyképes -e a biopiac áraival, és azt mondták, igen, jóval olcsóbb. Nem túl egzakt, de ez is valami. Aztán ott van a bizalmi viszony, ami kialakul. A vásárlóban kissé erősödhet a kapcsolat a termény, a föld, a természet irányába, ami mentálisan jót tesz, sőt, az AMAP kifejezetten támogatja a munka iránt érdeklődő fogyasztókat, hogy bevonódhassanak a gazdaság életébe, ha szeretnének. Aztán ott vannak az olyan távlatos hatások, hogy ezzel a kistermelők fennmaradását támogatja a város, amely meg azért jó, mert a helyi, családi gazdaságok a természeti táj karbantartásának, a helyi gazdaságok életerejének zálogai, mondhatni erősödik a város igényeit kielégítő vidék immunrendszere.

A helyi termelés, az élelmiszer-önrendelkezés elve egy Kecskemét-Budapest viszonylatban már sajnos sérül, mert a legszigorúbb meghatározás szerint 50 km-en belül kellene elfogynia minden kajának a megtermelés helyétől számítva, csak a felesleg mehet messzebre, de csak olyan helyre, ahol az adott terméket nem lehet megtermelni. Ez a fenntartható. De azért egy magyarországi viszonylatban ennél biztosan lazábban lehet ezt értelmezni, mert egy kétmilliós városnak nagyobb területre van szüksége maga körül. Egy regionális központként működő kisváros és a környékbeli falvak esetében jól működik az 50-es ökölszabály. Dehát még mindig jobb, ha kecskeméti paradicsomot eszik a pesti, mintha andalúziait, netán brazilt enne. 

Ha érdekel a dolog, a regisztráció folyamatos, kontaktok és még egy csomó infó itt.

Ezután a Sirályba mentem, a Fák a Rómain csoport meghívására, mert felkeltette az érdeklődésüket a múltkori poszt a vizes-növényes európai jógyakorlatokról. A Sirályba nem ott kell bemenni, ahol a címe van, és a weblapja olyan, hogy nem linkelem inkább, viszont igazi aktivista-fészek, adományalapú kocsmapulttal és az öreg házban valószínűtlenül terjeszkedő zegzugos terekkel, könyvtárral, beszűrődő szaxofonszóval, romantika és noir úszik a levegőben. Rövid ideig beszállhattam a közvetlen jövőtervezés folyamatába, aztán bevállaltam, hogy a Klímanagykövetség, és a Kék Zöld Álom projektet koordináló Climate-KIC nevű programot futtató, budapesti EIT-nexus révén elindítom ezt az ügyet, megírok pár e-mailt, aztán meglátjuk, történhet -e bármi érdekes ezen a vonalon. Ebben a tavaszi télben, az új pápával, a Google Reader beszüntetésének bejelentésével, a Negyedik Kiegészítéssel terhes cybertérben, és az elsődleges valóságban is, akkora búskomor kiábrándultság uralkodik jelenleg, hogy keserű mosolyokon kívül nem is várok semmit a fenti infók megosztásától, dehát ez a poszt a kedd estémről szól alapvetően.

Már várt rám Clover. Ő egy amerikai férfi, aki a Couchsurfing hálózaton keresztül talált tám, és Sara-Rose, illetve két (francia és flamand) srác után már a harmadik olyan vendégünk szándékozott lenni, aki direkt azért pályázott hozzánk szállásért, mert meg akart ismerni minket, a profilunkon feltüntetett öko-kötődések miatt. Vendégségbe nem tudtuk fogadni, és a találkozónk is hetek óta csúszott. Addig Clover sok kalandon átesett, szerzett bringát, ellopták tőle, belesétált az ELTE diáktüntetésébe, ott egy lány eligazította a Sirály és a Müszi felé, interjút készített a wekerle telepi transition csoport skót vezetőjével, bulizott az Instantban és a Corvintetőn, kifestette a szobát, ahol szállást kapott, és persze a kislányával töltött időt, aki nem sokkal több egyévesnél, és akinek az édesanyja éppen egy budapesti, 90 év körüli néni emlékiratait írja, együtt vele. Sok felfedezést egyébként nem hozott a beszélgetés, az a fajta volt, amikor ráismerünk arra, hogy az illetővel gyakorlatilag ugyanazt próbáljuk csinálni, és ezért még lesz dolgunk egymással biztosan. És ittunk pálinkát.

A ciklon első szemerkélő esőcseppjei alatt tekertünk haza. 


Szólj hozzá!

Címkék: doboz öko arcok karc klímanagykövetség helyitermék avárosaholélek