HTML

susnyás

ökocyber gonzo terepnapló

Fotoszintézis

Ha szimpatizálsz a Susnyással, segíts haladnunk tovább pár kWh áram, egy üveg szörp, vagy egy bringabelső árával!

 

Utolsó kommentek

Twitter


2014.10.30. 13:52 lsg404

Mare Nostrum

Talán mert nincs saját tengeri kijáratunk, és csak nyaralni járunk a tengerpartra, de viszonylag csendesen fogadta a magyar média a keddi hírt, hogy Nagy-Britannia a jövőben nem ad anyagi támogatást a menekülteket a Földközi-tengerből kihalászó Mare Nostrum akció folytatásához.

Egy évvel ezelőtt, 2013 októberében 500 menekült lelte halálát a tengerben, a Lampedusa-katasztrófában. Általában a tömeghalál az egyetlen olyan médiajelenlétet generáló válságesemény, amely sikerrel kecsegtethet a közvélemény figyelmének egy rendszerszintű problémára irányításában, olyan mértékben, amely a döntéshozókra is nyomást gyakorol. Ez ekkor sem volt másként, az olasz hatóságok közleményekben kérték az EU-tagállamokat, hogy legyenek szívesek besegíteni a menekültáradat kontrollálásában, ne pedig az olaszok problémájaként értelmezzék a kéretlenül a dereglyéiket a felségvizekre navigálókat, majd beindították a Mare Nostrumot, melynek keretében több pénzt, több embert, több hajót, több repülőt állítottak hadrendbe az eszkábált és túlzsúfolt hajóikkal veszélybe sodródó afrikai menekültek megsegítésére. 

Az elmúlt egy évben 150 000 embert halásztak ki a habokból.

2500-an nem voltak ilyen szerencsések, nekik az volt az utolsó útjuk. Mármint ennyien haltak meg csak bizonyíthatóan, a pontos számokat nem ismerhetjük.

A Mare Nostrum véget ér, felváltja a Triton - harmadakkora területen, kisebb büdzsével, az EU határvédelmi ügynöksége, a Frontex keretein belül. Az olasz hadsereg hivatalosan nem készül a Mare Nostrum feladására, hivatalos értesítést erről nem kaptak. A kormány megosztott. 




A britek nyilatkozata, aktuális külpolitikai irányvonaluk fényében nem meglepő. A konzervatív miniszterelnök egyre kétségbeesettebben próbál udvarolni az egyre erősődő, az EU-ból kilépéssel kampányoló UKIP szavazóbázisának. A brit értelemben szélsőjobbos, populista, saját megfogalmazásban libertariánus párt a szavazóbázis harmadát tudja maga mögött, gyakorlatilag felzárkózott a Munkáspárt és a Konzervatívok mellé, háromtényezőssé téve a brit politikai palettát. A párt egyik legfontosabb vesszőparipája nyilván a közép-európaiak bevándorlása, és minden egyéb immigráció. A birt külügy indoklása különösen szánalmas: azért nem szabad erőltetni a mentőakciókat, mert az bátorítja a menekülteket az elindulásra. Ez kicsit arra emlékeztet, amikor az egyházak azért nem támogatják a gumióvszeres felvilágosítás terjesztését, mert a nemi úton terjedő betegségek természetes gátat szabnak a promiszkuitásnak, és szexelni úgyis csak gyermeknemzési céllal szabad.

 A brit üzleti élet számos vezetője azonban kritizálja Cameron pánikszerűnek ható ígéreteit a bevándorlás megfékezéséről, szerintük ugyanis Nagy-Britanniának igenis alapvető szüksége van erre a képzett munkaerőre...

Eközben egy olasz falusi polgármester hasonló következtetések mentén szervezi települése jövőjét. A bevándorlásban nem csak viszályt és fenyegetést lát, hanem új élet lehetőségét, saját települése számára is.

Egy évvel ezelőtt Domenico Lucano dühösen verte az asztalt a lampedusai katasztrófa halottaiért tartott virrasztás mécseseivel bevilágított félhomályban, a dél-olasz Calabria egy falucskájában, Riacében.

"Meg kell mutatnunk, hogy ez megérintett bennünket... de sírdogálni nem elég!"

Lucano már egy évtizede keresi, mit lehetne tenni, inkább több, mint kevesebb sikerrel. 1998-ban mintegy 200 kurd menekült (hát igen, a kurdokat aztán igen régóta tépi a balsors, nem csak mostanában használja őket élő pajzsként Erdogan az ISIS ellen) vetődött a közeli partokra. A polgármester nem várta meg amíg felpakolják őket a bevándorlási hivatal teherautóira, hanem az egyre üresebb, öregedő falu lakatlan házaiba fogadta őket. Az itt megszokottnál jóval barnább arcocskák jelentek meg a helyi iskola padjaiban, ami viszont így megmenekült a bezárástól.



A falu a kihalás szélére sodródott már a menekültek érkezése előtt, hiszen mindenki, aki tudott, elment Észak-Olaszországba munkát vállalni. "Torino mellett van egy falu, ahol több a riacei, mint Riacében." magyarázta a polgármester. Ismerős mintázatok, nem igaz?

A falu természetesen támogatást húz az államtól a menekültek befogadásáért. Azt kell azonban észrevenni, hogy ez ebben a formában jóval gazdaságosabb, és minden érintett számára hatékonyabb, emberibb és olcsóbb, mint táborokba zárva vegetatív életformában tárolni ezeket az embereket, az állam pénzén. A támogatás segítségével helyi kézművesműhelyeket tudtak beindítani, amelyekben tradicionális foglalkozásokat űznek a letelepedők: kerámiáznak, egy afgán nő üvegmozaikot rak, egy nigériai férfi szőni tanul a helyi idős asszonyoktól, egy ghánai a szamarakkal foglakozik, amik a szelektív hulladékot gyűjtik be kis kocsikon. Ráadásul a menekültekkel kapcsolatos feladatok ellátása a helyben maradó olaszok számára is teremt munkalehetőségeket.

A vad dél-olasz tájon a helyi önrendelkezés erősödése persze szemet szúr. A N'Drangheta lőtte már be az étterem ablakait, ahol Lucano vacsorázott, máskor megmérgezték a kutyáit. A bürokrácia útvesztőiben is sokszor elvesztek már: amikor elapadtak az egyébként jogos források, a polgármester az éhségsztrájkkal fenyegetőzött,  demonstrált a siker érdekében.

Azt is lényeges látni, hogy a bevándorlók többsége nem állandó vendég. Miután megvetik a lábukat, megtanulják a nyelvet, és megkapják a papírokat, sokuknál eljön az a nap, amikor újabb prioritások válnak fontossá, és folytatják az utat a nagyvárosok felé, hogy egyetemre menjenek, vagy tanult szakmájukban helyezkedjenek el - de ekkor már sokkal jobb életesélyekkel, szinte európai polgárként indulnak el. Nagyobb valószínűséggel válik belőlük adófizető polgár, mint a szociális ellátórendszert terhelő deviáns.

Eközben Dortmundban: 

Bevándorló-szimpátiával heccelik ellentáborukat a dortmundi ultrák.

Néha a legvalószínűtlenebbre is sor kerülhet. Az esélytelen válik normává, a régen rögződött kifogásokat elsöpri egy váratlan fejlemény.

A Mare Nostrum és Riace történetéről konklúziókat, gyakorlatban hasznosítható tanulságokat egyelőre nem vonok le ennek az amúgyis hosszabb posztnak a végén már. Csak egy idézettel szeretnék zárni most, amihez még többször vissza fogunk térni a következő posztokban, mert a Hosszú Vészhelyzet korszakához bölcs útravalót kínál:

"Talán a legjobb, amit tehetünk, ha összeszedjük azokat, akikkel ésszerűtlen foglalkozni. A kitaszítottakat, a kallódókat, az excentrikusokat és a homályos múltú sötét alakokat, akinek nincsen semmi jobb dolguk. Ha adunk nekik némi erőforrást és gondoskodunk szórakoztatásukról. Ha feltünésmentesen, a radar alatt tartva vezetjük a műveletet, és valamilyen elfogadható közösségi célú arculatot adunk neki, különben az éledező közösségünket felfedezi, lezárja, és szétszórja az összeomlás előtti hivatalosság."




Források:

Guardian - The tiny Italian village that opened its doors to migrants who braved the sea

Guardian - Italian navy says it will continue refugee rescue mission despite plan to scrap it

Independent - Cutting EU immigration will backfire, say employers

 

Szólj hozzá!

Címkék: migráció helyitermék EU longemergency


2014.03.23. 13:27 lsg404

Egy kis világvége még nem a világvége

Fajpusztulás! Éhínség! Járványok! Fegyveres konfliktusok!

Az apokalipszis négy lovasa magabiztosan vágtázik keresztül-kasul a bolygónkon, doomer prófétának lenni szinte már túl mainstream manapság. Egyes tudósok szerint 2030-ra a klímaváltozás hazavág minket, az élővilág java részével együtt, a geopolitikai fejleményeket nézve pedig újra sikk a nukleáris armageddontól rettegni - mindeközben ugyanakkor sokan mások pedig azt hirdetik, ennyire faszaság itt még sosem volt. 

 

[ch6-4horsemen_pastorpack_small.jpg]

A Guardianban megjelent cikk szerint azonban civilizációnk válságjelenségei csak egy rendszer repedezéseit kísérik, és a megszokott keretek között működő emberi-indusztriális komplexum düledezése közepette éppen nyiladozik valami teljesen új társadalmi struktúra. Nafeez Ahmed angol nyelvű írásából dolgozunk fel részleteket.


Az egész onnan indul, hogy Március 14.-én szétterjedt az interneten arról a NASA-támogatású kutatásról szóló riport a "civilizációs összeomlásról". (Frappáns magyar megfelelő erre még nincsen, de ha az angol "collapse" kifejezésre keresünk, egyre inkább az ilyen témájú találatok fognak dominálni)

A "világvége" nem a kutatás fő üzenete, hanem inkább az, hogy aminek tanúi vagyunk, az a globális rendszerünk fenntarthatatlanságából fakadó, egymással összefüggésben álló, eszkalálódó tünetek összessége. Bizonyított, hogy a változást nélkülöző "business-as-usual" forgatókönyvnek nagyon drámai vége lesz, ugyanakkor az emberiség előtt rendkívül lehetőségek nyíltak arra, hogy olyan civilizációs formát hozzunk létre, amely harmóniában van környezetünkkel és saját magunkkal is.

Igen, vannak tudósok, akik szerint kihalunk 2030-ra, és már túl késő bármivel is próbálkozni.

Ugyanakkor az elkésettség nem bizonyított, az viszont látszik, hogy az ezt hirdetők rosszul interpretálják a kutatási eredményeket - pont úgy, ahogy a klímaszkeptikusok szokták.

Aztán vannak a fosszilis-energia-reneszánsz evangelistái, akik szerint minden nagyon okés, és nem  zavarja őket, hogy a publikáló tudományos körök krémje (US National Academy of Sciences, a Nature, a Royal Society ( én hozzátenném a Római Klubot és az IPCC-t, bár ezek inkább a tudomány és a politika közvetítő csatornái)) szerint nem okés, a környezeti, mezőgazdasági és energetikai gondok konvergálása, egymást erősítő hatása miatt.

A probléma gyökere, hogy az ökológiai erőforrások felhasználásának mértéke meghaladja azt, amit a bolygó ki tud termelni. Ez a túlcsúszás (overshoot) a felelős a pénzügyi válságért, az élelmiszerválságért, és a fokozódó polgári engedetlenségért, mivel az elszegényedő, munkanélküli, lakásínségben szenvedő tömegek idegesek lesznek, ha felmegy az élelmiszer és az energia ára, még a művelt Nyugaton is - a világ más tájain a nettó túlélés okoz gondot sokaknak, ők már nem annyira tüntetnek, hanem inkább belefulladnak a Földközi-tengerbe, miközben megpróbálnak idejutni hozzánk európaiakhoz, akik azért készülünk szélsőjobbos kormányokat ültetni magunk fölé, mert szerintünk meg már így is túl sokan vannak.

Oké, néhány adat a társadalmi egyenlőtlenség témájában:

- az angol királynő birtokolja a bolygó szárazföldjeinek hatodát

- 1318 cég birtokolja a világ javainak 80 százalékát

- 147 cég birtokolja az előző sorban említett javak felét

Egyébként 2005 óta megduplázódott az élelmiszer-árindex. És mi van az olajjal? Az ár folyamatosan növekszik, a profit mégsem megy utána. Az olajkitermelési beruházások összessége kétszer-háromszor akkora, mint 2000-ben, a kitermelés mégis csupán 12%-al bővült. Bizonyított, hogy a "fracking"-forradalom (palagáz, "tar sands", "oil shale", "shale gas" kifejezéseknek érdemes utánanézni, és elmerülni a róluk szóló hozsannákban, de én is írtam a témáról egy kis összefoglalót) nem egy új aranykor, hanem csak egy "nyugdíjas buli".

Így könnyű dagonyázni a tehetetlenség-érzésben, ám kevéssé célravezető, nem csak mentálhigiénés, hanem nagyon gyakorlati szempontokból sem.

Ez ugyanis nem a világvége, hanem a régi paradigma  vége, mely azt hirdette, hogy a folyamatos gyarapodás üdvös, mert mindenki számára elérhető prosperitáshoz vezet, és elhallgatta azt, hogy mindez nem következhet be, mert véges erőforrásokon alapul. Az olajalapú gazdaság haldoklik, és sorsán nem segít a megújulók robbanásszerű terjedése. A megújuló-szkeptikusok leginkább ott rontják el, hogy ugyanazt a felosztó-kiróvó struktúrát várják el tőle, amit megszoktak a kikapcsolom-bekapcsolom erőművektől - ebben a rendszerben nem értelmezhetők, ám ez nem az ő hibájuk. Ha a rendszer nem alkalmazkodik, a megújulók leszakítják magukról azt.

Néhány számadat energiaügyben:

- a szénüzemű kapacitás 60 gigawatt-tal csökkenni fog 2016-ra (számomra nem derül ki a szövegből, hogy ez világszintű vagy USA adat, utóbbira tippelek), ami a 2012-es becslésnek már a duplája

- 2013-ban több atomerőmű állt le, mint eddig bármikor, és a szakértő szerint ez tendencia lesz, méghozzá profitabilitási okokból...(felhábortóan un-unortodox nézet)

- Németországban az energiahálózat szükségleteinek negyedét elégítik ki decentralizált megújulók (tehát nem az Ivanpah-hoz hasonló madárégető monstrumok, hanem szimpla napelemek és kollektorok a háztetőkön, szélparkok, biomassza-tüzelők, biogázosok) melyek 50%-a az állampolgárok tulajdonában van. A nagy energiaszolgáltatók bajban vannak, mert ezek lenyomták az árakat, emiatt pedig fosszilis erőműveket kell kikapcsolni, mert nem rentálbilisek. 

- egy coloradói intézet tanulmánya szerint ha ilyen tendenciában gyarapodnak a megújulók, akkor egy szigetüzemű rendszer (off-grid, azaz nincs is bekötve áram, azzal él, amit maga termel) által termelt energia olcsóbb lehet, mint amit bármilyen szolgáltató ajánlani tud a régióban, tíz éven belül.

Oké. Milyen az új paradigma?

Nos, ezek az irányok ennek a blognak is a folyton visszatéről fő témái, így most csak röviden idézném a cikk idevágó részének lényegét:

Ebben a modellben a háztartások, közösségek termelői és fogyasztói a tiszta energiának, és ugyanez érvényes az egészséges és tápláló élelmiszerre is, hiszen a globális élelmiszerrendszer legnyilvánvalóbb kudarca az, hogy az összes előállított élelmiszer egyharmada elvész. A lokális alapú élelmiszertermeléssel is bizonyítottan el lehet látni az egész emberiséget, mert mindent figyelembe hatékonyabb mint az ipari mezőgazdaság. A gazdasági rendszer részvételi elveken és közvetlenségen alapul, a hangsúlyt a központi, hierarchikus szervezés helyett a helyi döntéshozatalra és tulajdonlásra helyezve, vagyis ez lenne a demokráció kiterjesztése: a választott központi vezetés mellett aktív részvétel a közvetlen környezetünk alakításában. 

Egy másik szempontról talán ritkábban esik szó, így most vizsgáljuk meg egy pillanatra, mi is az a "prosperitás", amit a jelenlegi rendszer kínál, legalábbis sikeresebb tagjainak. Anyagi biztonság, melyről most már kutatási eredmények is bizonyítják, hogy nem bizonyul elegendőnek a boldogsághoz, sőt, tömeges mértékben okoz mentális problémákat, kiszélesíti a társadalmi egyenlőtlenséget, ezáltal támogatja a bűnözést, fokozza az erőszakot, a kábítószerrel való visszaélést, a tinédzserterhességet, túlsúlyosságot, és egyéb szimptómákat, én itt megidézném a magyar viszonyokhoz közelebb álló alkoholizmust, a válások magas számát, az elkerülhető szervi betegségek magas elterjedtségét. Az anyagi gyarapodás nem irreleváns és nem szükségtelen: de ha vezérelvvé válik, akkor diszfunkcionális lesz. Az új paradigma nem csak az ökoszisztéma számára jelent előrelépést, hanem a valódi emberi természettel is nagyobb összhangban van, mint a jelenlegi reménytelenül merev, és rosszul prioritizált rendszerünk.

 






Szólj hozzá!

Címkék: média transition helyitermék longemergency peakoil


2013.04.26. 13:50 lsg404

a Magyar Élőfalu Hálózat jelenti



"Mindezt mára szétszedték. Lett szülészet, óvoda/iskola, menza, gyár, kórház, aggok háza – óriási energia- és anyagráfordítással, butító szakosítással. Régen az élelmet behoztuk a földről és megettük. Ma gyárak, hűtők,szupermarketek láncán megy keresztül – ismét irdatlan energiafogyasztással, környezetszennyezéssel. Az ilyen „munkahelyen” az ember testileglelkileg eltorzul. Gombnyomásra megkap mindent, de ő maga elhízik, unatkozik, iszik, válik. Elveszítettük önszórakoztató képességünket, óriási szórakoztató ipart rendelünk meg. A nagyfogyasztó háborúkeltő: katonákat küld az olajért. A kórházak tele vannak civilizációs betegségekkel; egyre több a tévelygő, mértéket vesztett ember.

Régen a munka testileg-mentálisan jó erőben tartott. A „munkahely” ott volt az orrunk előtt: élelmet és
meleget kellett termelni. A munka adta magát. Nem volt „munkaidő”, „főnök”, 20 napos „szabadság” – a
természettel összhangban, télen az ember is megpihent. Nem volt „nyugdíjas”, az ember addig dolgozott,
ameddig bírt. Ma a nyugdíjasokat a szemétre dobják. Az emberek megöregedtek és meghaltak – szeretteik
körében. Ma egymást gázolják el, vagy infarktust, sztrókot, daganatot kapnak. Régen nem kínozták őket
kórházakban évekig élethosszító gépekkel és szerekkel.

Isten ments az olyan régi világtól, ahol a munka kegyetlen robot, semmi mód olvasni, színházba menni,
utazni; ahol, aki beteg lett, meghalt, vagy akit bánya vagy gyár ölt meg!

A kunszt: a régit és az újat ötvözni:


Mennyi technikát, gépet szabad beengednünk életünkbe?
Hol legyen vége a munkamegosztásnak, a szakosításnak?
Mennyire bonyolítsuk életünket?
Mi az értelmes munka és mennyit szabad dolgoznunk?
Hogyan tudnánk megszabadulni a beszállítói függőségektől?"




Kijött a MÉH új hírlevele. A MÉH Magyarország ökoközösségeinek hálózata, új kezdeményezésektől évtizedes veteránokig. Közéjük tartozik Gyűrűfű, Nagyszékely, Visnyeszéplak, az ismertebb kezdeményezések közül, vagy akár a  somogyvámosi Krisnavölgy, a gödöllői Galgafarm. Színes társaság, széles ideológiai skáláról, változó tapasztalatmennyiséggel és sikerességgel, az azonban közös bennük, hogy egy fenntartható, a természettel harmóniában lévő életmódot követő közösségi kísérletet folytatnak mindannyian.

A fent idézett vezércikk után néhány infó a tartalomból. A hírlevél is megemlít egy eseményt, mely már napok-hetek óta járja az öko-underground kommunikációs hálózatait. A Védegylet szervezésében zajlott tegnap az "Élelmiszer-önrendelkezés a közétkeztetésben" című konferencia. A téma elég izgalmas, az élelmiszer-önrendelkezés az az elv, amely szerint minden országot, régiót hagyni kellene, hogy megtermelje a maga javait, és csak olyan termékeket szabad exportálni, amilyen a célországban nem termelhető - ezzel erősödik a helyi önellátás, könnyebb értelmes munkát adni egy adott vidék lakóinak, közvetlenebbé válik az élelmiszerlánc, csökken a spekuláció, csökken a terhelés a szállítórendszereken, lehet sorolni az érveket, de igazából egy teljesen józan gondolat, amelynek egy normális világban nem lenne szüksége érvekre, annyira magától értetődő. A gyakorlatban ez a kérdés arról szól, hogy egy iskolában, kórházban, öregek otthonában hogyan lehetne a környéken termelt élelmiszert felszolgálni. Ma ugyanis ez a szikár ellátórendszerek miatt nincs így, csak néhány úttörő intézmény, önkormányzat mondhatja ezt el magáról.

A gyakorlati példák véletlenül sem számítanak radikális-anarchista kezdeményezéseknek, az egyik meghívott előadó a Genf városában kialakított bio-közétkeztetési rendszert mutatta be a konferencia közönségének.

A különböző, jellemzően EU-intézmények által támogatott nemzetközi képzések egyre érdekesebb lehetőségeket nyújtanak a környezettudatos megoldások iránt érdeklődőknek: a Youth In Action újabb eseménye keretében Észtországban lehet "Környezetbarát építési technológiák - Fenntartható Közösségek" címen tanulni, Augusztus 21-28 között. Minden program, szállás, kaja, ingyenes, csak az útiköltség 30%-át kell állni a jelentkezőknek.

De akad a hírlevélben könyvajánló is:

„Amit több mint tíz éves gyakorló biotermelőként megtapasztaltam, a magyar irodalomban a témában
összeolvastam, és Klári Nénitől tanultam, az most egy könyvbe sűrítve olvasható, közel hatvanféle, a
magyar kertekben könnyen meghonosítható, otthon is bátran felhasználható gyógynövény bemutatásával.
Remélem, sok ember örömét találja majd benne.




Szólj hozzá!

Címkék: média ökofalu helyitermék


2013.03.22. 09:30 lsg404

A lóhús-para


A téli hónapok élelmiszerbiztonsági negatív szenzációja a "lóhús botrány" volt, minden évre jut néhány kisebb-nagyobb anomália, amely a globális élelmiszerkereskedelem potenciális veszélyeire irányítja a figyelmet.

De mi is a baj a lóhússal?

A ló, mint ahogy az origo gasztrós cikkében olvasható, csak profik számára megkülönböztethető a marhától, kisütött állapotban.

A ló, persze, egy "cuki" állat, amibe kamaszlányok szoktak szerelmesek lenni, mielőtt jóval könnyebben menedzselhető fajtársaik hím egyedei felé fordulna az érdeklődésük. Meg kell hagyni, mi sem vagyunk fából, és amióta összebútoroztunk egy nyúllal, akkor sem tudnánk nyúlhúst enni, ha éppen másmilyen húst megennénk. Hülyeség lenne azt hinni, hogy régebben nem ették meg eleink hű hátasaikat, miután azok nem bírták már annyira a tempót, vagy nem úgy húzták az igát. Lókolbász ma is kerül a városi ember szeme elé is olykor, és ha ez így van, akkor azt valaki meg is eszi, különben nem árulnák.

A para tehát nem elsősorban azzal van, hogy "ló". Az a para, hogy nem mondta senki, hogy az. Nem mondták előre, hogy az van a Nestlé előrecsomagolt marhahúskrém-kajáiban, vagy az IKEA húsgolyókban. 

Az a para, hogy szenteskedő fejjel bírják nyilatkozni az élelmiszeripari tótumfaktumok, hogy "sejteni lehetett", hogy az új brit szabályozás "rákényszeríti" majd szegény kereskedőket a minél olcsóbb beszerzési útvonalak igénybevételére, fokozni fogja árérzékenységüket, és hát olcsó húsnak... homályos a forrása.

Nem az a baj, hogy ló volt benne. A mi kis kedvenc felvágottunk, a párizsi is összekacsintós szállóige alanya: "jobb ha nem tudod, mi van benne". Ahogy a Guardian publicistája írja, udvarias csend veszi körül a húsipart, hiszen minden értelmes fogyasztó érzi a lelke mélyén, hogy olyan alacsony árakon jut húshoz, ami fizikailag teszi lehetetlenné, hogy az a termék pontosan az legyen, aminek hívják, vagy amire utal a neve. Ebbe rondított kissé bele ez a botrány: tudtuk, hogy lovat is eszünk néha, most miért kellett ezt ki is mondani?

Ettünk mi már kutyát, macskát, valószínűleg dögöt is, max fehérjeliszt, csonthulladék formájában. Aki életében tért már be török kajáldába, annak ott elvileg a halal előírásai szerint, azaz ily módon vágott állatok húsát szolgálták fel:



Meg hát amúgy ki tudja azt megmondani, hogy abban a feltekercselt bigyóban, amit belekanyarítanak a pitába, mi is van? Nem mindegy? 890-ért, matarészegen, hajnal háromkor, nincsenek az embernek skrupulusai.

A bekebelezett táplálék, az életünk fenntartásának e tevékenysége tradícionálisan szakrális tevékenység. Az emberiség évezredekig konkrétan megünnepelte a kaját, erről szól a húsvét, az asztali áldás, az új kenyér cicomázása, a "vasárnapi ebéd" fogalma. Mi, modern városlakók viszont már elszakadtunk az ételünktől, nem tudjuk honnan jött, ki termelte, ki szedte le, ki csomagolta, és nem foglalkozunk vele, hétköznapi "közgazdasági" törvényszerűségnek fogadjuk el azt az egyébként üvöltő tébolyt, amit mondjuk a színházban, vagy egy novellában kiröhögnénk, vagy fanyarul vigyorognánk rajta, mégpedig azt, hogy ezer kilométerekre visszük el a határban nőtt zöldséget, hogy tökugyanolyat hozzunk másik ezer kilométerekről, és bemenjünk érte egy aszfalttal ölelt fémhangárba, idegen emberek között lavírozva egy nevetséges drótkocsival, miközben szar zene szól. És magyar húsként megvesszük a Spanyolországból idáig hurcolt, és magyar vágóhídon kinyírt disznót.

Persze nem kell ennek így lennie, létezik minőségileg jobb élmény, például ott van a Szatyor. Ez az élelem-beszerzési módszer azzal jár, hogy egy kellemes hangulatú boltba kell betérni, ismerősökkel találkozni. Mikor rendez egy Aldi vacsorát az ügyfélkörének, vagy műhelymunkát, amely hasznos fogások elsajátítása mellett még gyerekprogramnak is jó? Vagy ott vannak a dobozrendszerek. Vagyis az emberi kapcsolatok újraépítésére alapozott élelmiszerkereskedelem, mely alatt halkan dohog az internet masszív és omniprezens gépháza.




 

Szólj hozzá!

Címkék: média doboz helyitermék avárosaholélek


2013.03.15. 11:58 lsg404

A dobozos biogazda, a vízpartvédő, és a kanapészörfölő aktivista

A Birsbe mentünk munka után, ahol egy új dobozrendszer toborzóestje volt.

Héjjas Szilvia, a Kecskeméthez közeli tanyán tevékenykedő biogazda fog minden áldott héten elutazni a fővárosba annyi dobozzal, ahány előfizetője van, és lerakja ebben a ráday utcai kávézóban. A dobozba mindig idényzöldséget pakol, vagyis ami éppen megérett. Ez előrevetítve így fest:



birs01.jpg

és még így:


birs02.jpg

és így tovább.

Hideg, kemény kápé: 196k/év, ami 4900 HUF hetente. Elsőre soknak tűnhet, én a mi fogyasztásunkból, innen tudok viszonyítani: nekem nem kell 4.9k-nyi extra zöldség hetente. Neked attól még kellhet, ha mondjuk már kettőnél több tagú a háztartásod, vagy nem szoktál a Szatyorból rendelni.

Persze, ahogy korunk utcai költői szavalják, "ne csak nézz, láss is, van itt még más is".

A rendszer az AMAP Charta elveinek megfelelően működik, így visszaadva valami humánumot, valami érzést az élelembeszerzés aktusába. A Chartáról meglepően kevés és felületes információt adott a kereső így első körben, de logikusan is átgondolható, mire jó egy ilyen rendszer. A gazdának például biztos jobb, mert nem kell standpénzt fizetni, se hipermarketekkel alkudozni. A vásárló is jól jár elvileg, hiszen nincsen árrés. Finoman úgy tettem fel a kérdést a helyszínen, hogy a doboz tartalma ilyen áron versenyképes -e a biopiac áraival, és azt mondták, igen, jóval olcsóbb. Nem túl egzakt, de ez is valami. Aztán ott van a bizalmi viszony, ami kialakul. A vásárlóban kissé erősödhet a kapcsolat a termény, a föld, a természet irányába, ami mentálisan jót tesz, sőt, az AMAP kifejezetten támogatja a munka iránt érdeklődő fogyasztókat, hogy bevonódhassanak a gazdaság életébe, ha szeretnének. Aztán ott vannak az olyan távlatos hatások, hogy ezzel a kistermelők fennmaradását támogatja a város, amely meg azért jó, mert a helyi, családi gazdaságok a természeti táj karbantartásának, a helyi gazdaságok életerejének zálogai, mondhatni erősödik a város igényeit kielégítő vidék immunrendszere.

A helyi termelés, az élelmiszer-önrendelkezés elve egy Kecskemét-Budapest viszonylatban már sajnos sérül, mert a legszigorúbb meghatározás szerint 50 km-en belül kellene elfogynia minden kajának a megtermelés helyétől számítva, csak a felesleg mehet messzebre, de csak olyan helyre, ahol az adott terméket nem lehet megtermelni. Ez a fenntartható. De azért egy magyarországi viszonylatban ennél biztosan lazábban lehet ezt értelmezni, mert egy kétmilliós városnak nagyobb területre van szüksége maga körül. Egy regionális központként működő kisváros és a környékbeli falvak esetében jól működik az 50-es ökölszabály. Dehát még mindig jobb, ha kecskeméti paradicsomot eszik a pesti, mintha andalúziait, netán brazilt enne. 

Ha érdekel a dolog, a regisztráció folyamatos, kontaktok és még egy csomó infó itt.

Ezután a Sirályba mentem, a Fák a Rómain csoport meghívására, mert felkeltette az érdeklődésüket a múltkori poszt a vizes-növényes európai jógyakorlatokról. A Sirályba nem ott kell bemenni, ahol a címe van, és a weblapja olyan, hogy nem linkelem inkább, viszont igazi aktivista-fészek, adományalapú kocsmapulttal és az öreg házban valószínűtlenül terjeszkedő zegzugos terekkel, könyvtárral, beszűrődő szaxofonszóval, romantika és noir úszik a levegőben. Rövid ideig beszállhattam a közvetlen jövőtervezés folyamatába, aztán bevállaltam, hogy a Klímanagykövetség, és a Kék Zöld Álom projektet koordináló Climate-KIC nevű programot futtató, budapesti EIT-nexus révén elindítom ezt az ügyet, megírok pár e-mailt, aztán meglátjuk, történhet -e bármi érdekes ezen a vonalon. Ebben a tavaszi télben, az új pápával, a Google Reader beszüntetésének bejelentésével, a Negyedik Kiegészítéssel terhes cybertérben, és az elsődleges valóságban is, akkora búskomor kiábrándultság uralkodik jelenleg, hogy keserű mosolyokon kívül nem is várok semmit a fenti infók megosztásától, dehát ez a poszt a kedd estémről szól alapvetően.

Már várt rám Clover. Ő egy amerikai férfi, aki a Couchsurfing hálózaton keresztül talált tám, és Sara-Rose, illetve két (francia és flamand) srác után már a harmadik olyan vendégünk szándékozott lenni, aki direkt azért pályázott hozzánk szállásért, mert meg akart ismerni minket, a profilunkon feltüntetett öko-kötődések miatt. Vendégségbe nem tudtuk fogadni, és a találkozónk is hetek óta csúszott. Addig Clover sok kalandon átesett, szerzett bringát, ellopták tőle, belesétált az ELTE diáktüntetésébe, ott egy lány eligazította a Sirály és a Müszi felé, interjút készített a wekerle telepi transition csoport skót vezetőjével, bulizott az Instantban és a Corvintetőn, kifestette a szobát, ahol szállást kapott, és persze a kislányával töltött időt, aki nem sokkal több egyévesnél, és akinek az édesanyja éppen egy budapesti, 90 év körüli néni emlékiratait írja, együtt vele. Sok felfedezést egyébként nem hozott a beszélgetés, az a fajta volt, amikor ráismerünk arra, hogy az illetővel gyakorlatilag ugyanazt próbáljuk csinálni, és ezért még lesz dolgunk egymással biztosan. És ittunk pálinkát.

A ciklon első szemerkélő esőcseppjei alatt tekertünk haza. 


Szólj hozzá!

Címkék: doboz öko arcok karc klímanagykövetség helyitermék avárosaholélek


2012.09.14. 01:54 lsg404

a növekedés után

Sürgősen ki kell találnunk valami jobb kifejezést annál, hogy “nemnövekedés”.



Degrowth mozgalom, sok más európai ökopolitikai csoporthoz hasonlóan erős francia háttérrel bír. Számos divatos fenntarthatósági elvet összegző szemléletükbe a Fogasházban nyújtott betekintést Vincent Liegey, aki Budapesten élve hirdeti az igét.

A francia décroissance és az angol degrowth mellett a német megfelelő, a postwachtum fejezi ki számomra leginkább a lényeget: az elméleti sarokpont a gazdasági növekedéssel, a GDP vallásos tiszteletével való szakítás. A természetes jelenségeket mérő kemény tudományok körébe asiráló, ám valójában tisztán emberi konstrukcióként jellemezhető közgazdaságtan helyett a holisztikus és realisztikus életszemléletet követi, vagyis a gazdaságtant visszahelyezi eredeti helyére, az emberi jóllét fokozásáért folytatott tevékenységekhez használható eszközök közé.

Amikor a program beszélgetős részénél említettem neki, hogy a poszt-, mint “növekedés utániság” számomra kifejezőbb, mint a növekedés lebontására utaló de- előképző, azt válaszolta, hogy ez tisztán kulturális kontextus kérdése: a franciák a valamivel szembeni állásfoglaláshoz vannak szokva, anélkül nekik túl ködös lenne az elv, a németek viszont a kompromisszumra hajlanak inkább, és az erős ellenállást sugalló kifejezéseket rögtön a szélsőségek közé sorolják és elvetik. Érdekes. 

Átfogó jegyzet helyett most néhány számomra érdekesebb részletet emelnék ki:

Minimum allowance: minimum járulék, vagyis alanyi jogon járó állampolgári fizetés. Ez a korszerű zöld gondolatkörök egyik legprovokatívabb követelése, ez mindenképpen olyasvalami, ami állásfoglalásra kényszerít. Az átlagemberben felszakadó megvető kacajt leküzdve próbáljuk meg elfogadni a tényt, hogy ez lehetséges: ilyen kibaszott gazdag világban élünk mi. Meg lehetne csinálni, csak a megtermelt javaink arányosabb elosztása lenne hozzá szükséges. Ha ezen, képzelőereje verejtékes megfeszítésével, túl tud lendülni a Szellő Istvánon pallérozódó elme, akkor kapásból fellökődik a szürkeállomány őslevesének mélyéből az az alap ellenérv, hogy “dehát akkor nem dolgozna senki”. Ezzel nyilván nem könnyű mit kezdeni, és most én sem fogok, elintézem annyival, hogy igazából az emberek a tanulmányok szerint egy idő után el tudják unni még a sörözgetve tévézést is, és elkezdenek valami értelmeset csinálni, ha már annyi idejük lett.

Természetesen ehhez szükséges feltétel a “munka” fogalmának újragondolása is, mely egyébként érdekes módon a katolikus és a marxista dogmában is tökéletes uniszólóban jelenti az élet egyetlen célját és értelmét, holott mondjuk a magyarok hétköznapi gondolkodásban inkább annak a dolognak felel meg, amit azért kell csinálni, hogy pénzt keressünk vele. (Nyugatabbra hangsúlyosabb az önmegvalósító vetület) Ha meg tudnánk szabadulni a munka és a szabadidő modernkori, elkorcsosult dichotómiájától, és ehelyett egyenrangúnak tekintenénk életünk minden percét, akkor könnyebben lehetne  tevékenységeinket valódi céljaink mentén csoportosítani.

Bérarányosság: A minimum allowance ellentétpárja az az elv, az anyagiasság talaján maradva, hogy senki ne keressen többet a minimálbér bizonyos szorzatánál, egyesek szerint ez a szám 50, mások szerint 20, végülis nem ez a lényeg, hanem a többezres nagyságrend közelítése a valóság felé, ugyanis szerintük olyan nincs, hogy egy emberi lény ötezerszer többet ér, mint egy másik emberi lény. Ezzel borzasztó könnyű lenne vitatkozni, ha mondjuk Cristiano Ronaldóra, Steve Jobsra, vagy Jenna Jamesonra gondol a nép egyszerű gyermeke: az extrém teljesítmény extrém díjazást érdemel. Szerintem egyrészt nem, nem érdemel - hogy egy kollégámat idézzem, amikor ezt az ügyes embereket mutató videót néztük, “azért aki helikopterről golfozik, annak tényleg a kurvaannyát” - másrészt meg nem is ezzel kezdődik a baj, hanem azzal, ahogy az elit díjazza magát nyakló nélkül. 



Közösségi javak: a lóvétól kissé (de nem nagyon) elszakadva alapvetőnek tartanák, hogy a lakhatás, a tiszta víz, a tiszta levegő, vagyis a természet által valaha korlátlan mennyiségben előállított közösségi javak legyenek ingyenesek egy bizonyos mértékig, majd e mérték meghaladása után progresszíven emelkedő tarifa szabassék ki rájuk. Értsd: ha szerényen fogyasztod a vizet, a társadalom ingyen adja, ha pazarolsz, fizess extrán.


Oktatás: ezen az estén csak érintőlegesen került szóba, bár olyan összefüggésben, hogy Vincent a legkomolyabb problémának tartja az oktatás jelenlegi helyzetét. A cél az lenne, hogy az oktatás tudatos polgárt és tudatos fogyasztót neveljen a diákokból, mely természetesen ma nem teljesül. 


Idő: érdekes adat, ha valóban igaz, és visszavezet a munka kérdéséhez - egy tanulmány szerint ha az egy autóra költött összes pénzt összeszámoljuk, és egybevetjük az e pénz előteremtéséhez szükséges munkamennyiséggel, akkor azt kapjuk, hogy pontosan ugyanott tartunk, mintha a leautózott távolságokat gyalog tettük volna meg. Meredek állítás, de ha városi környezetre és átlagemberre, nem egy hivatásos sofőrre vetítjük, akár igaz is lehet.


Mire költünk?: A világon legtöbb pénzt felemésztő gazdasági tevékenységek listáján az első helyen a hadiipar, a másodikon a reklám áll. Vincent utálja mindkettőt. Az első egyértelmű, az átlagember általában egyetért azzal, hogy a háború rossz dolog, a másodikkal szerintem leginkább az a bajuk, amit Pelevin úgy fogalmazott meg legutóbbi regényében, hogy “vezetem a mazda hetest, a plakáton meg nézem a kilencest”.


12 milliárd még oké lenne: Vincent is hangoztatta azt az állítást, ami miatt engem is fel szokott hergelni, ha valaki azzal védi az agribusinesst - a GMO kukoricát meg a permetezést - hogy hát milliók éheznek és még népesedik is a világ, etetni kell őket, hogy 12 milliárd embert még nyugodtan lehetne etetni lokális biogazdaságokkal. Ha valakinek ez új: ez azért lehetséges, mert a modern mezőgazdaság egy igazi nehézbombázó energiafogyasztás területén, ráadásul jelen formájában fenntarthatatlan: egyre több területre lenne szüksége csak az adott termelési szint fenntartásához is a természet regenerációs képességét blokkoló módszertana miatt.


Transition Times: A változás igazából már elkezdődött, az eszkalálódó helyzetre jó példa, hogy a Fukushima Daiichi malfunkciója (én nem is tudom azt igazi, belevaló atomkatasztrófának nevezni) többet tett az atomellenes mozgalomért, mint harminc évnyi tanulmányírás, protestálás, petícióírás, tüntetés, odaláncolás, szórólapozás, stb. Ez egyfelől ironikus, hogy ugye mennyire primitív létformák is vagyunk mi, másrészt végülis reménykeltő is.


Helyi termelés: Amin nagyon nagyot néztem, az az, hogy Vincent szerint 20 évvel ezelőtt a budapestiek még 80%-ban Budapesten előállított zöldséget ettek. Ez elég erős inspirációt adott ahhoz, hogy utánanézzek a bolgárkertészetek történetének.

Szólj hozzá!

Címkék: gazdaság transition degrowth helyitermék