SUSNYÁS

Damanhur, a portugál Tamera, a német Sieben Linden vagy a skót Findhorn mellett az ismertebb, kiépültebb európai ökofalvak közé tartozik. Piedmontban, Észak-Nyugat Olaszországban terül el, egy kis falu külső részein, természetvédelmi terület határában.

Mennyire öko ez az ökofalu?

A melegvíz 70%-át állítják elő napkollektorokkal, az áram 35%-át napelemekkel és vízturbinákkal. A fűtési célú energiaszükséglet 90%-a megoldott a környékbeli erdők fenntartható kezeléséből.

Az élelmiszerszükségletük felét látják el saját termelésből, tartanak disznót, tehenet, van haltenyészetük. Termesztenek zöldséget, gyümölcsöt, gabonát, előállítanak tejet, mézet, bort, péksüteményeket.

Tevékenységük nagyobb része azonban nem kifejezetten a gazdálkodáshoz, önellátáshoz fűződik. Az ilyen központokhoz hasonlóan ők is képzéseket és rendezvényeket tartanak, melyek segítenek a közösség anyagi önfenntartásában, és erősítik az élő kapcsolatokat a külvilággal. Ezen kívül kísérleti projekteket menedzselnek, amelyekkel pályázati pénzekhez lehet jutni, és a fenntarthatóság terén máshol is bevethető modelleket kidolgozni.

Damanhur barlangjaiban vannak az Emberiség Templomai nevű eklektikus művészeti építmények, amelyek az online túra alapján úgy néznek ki, mintha valaki feltöltött volna a The Cell rendezőjének agyába több gigányi jehovista pamfletet, majd uralma alá rendelt volna egy hadseregnyi be-LSD-zett vakondot és egy hippi félszerzet kőművespáholyt, de a látvány a kétes ízlésvilágú képzőművészete mellett vagy ellenében is rémisztően lenyűgöző, vagy lenyűgözően rémisztő.

Damanhur egyébként saját, az évtizedek során folyamatosan csiszolódó alkotmányszerűséggel is bír, házi szabályrendszerben gyakorolva a bázisdemokrata elveket.

A Mag Vagy csoport járt már náluk, az ott készített kisfilmjük itt megtekinthető. Nem könnyen emészthető darab az émelyítő zongorafutamok, pánsípdallamok, és az ezó-spiri vonalon kötelező formanyelvi eszköznek számító giccses pátosz miatt, hát ezt nem vitatjuk, de vannak snittek a mindennapokról, facilitásokról benne.

Akárhogy is, 35 évnyi tapasztalat a fenntartható önmegvalósítás terén nem csak füst és félhomály. Három delegáltjuk jön Magyarországra, akik egy hét alatt ellátogatnak Gyűrűfűre, Krisnavölgybe, és Galgahévízre, megnézni ezeket a magyar ökoközösség-kísérleteket, illetve öko-spirituális szakértelmükkel hakniznak, gyorstalpaló kurzusokat adva.

Péntek este hat órára, a MagNet Bank központi fiókjának közösségi terében, egy fancy Andrássy úti épületben,  nyílt program keretében jönnek el a budapesti Helykeresők nevű, öko-életmód iránt fogékony érdeklődők laza közösségeként jellemezhető csoport estjére, ahol többek között én fogok tolmácsolni. Biztos izgalmas lesz, különösen nekem, mivel sosem tolmácsoltam még. Kiváló alkalom egy kis mélymerülésre az európai ökofalvak világában, a főváros szívében.

Voltam életfeladat-tréningen.

A lényeg nagyon egyszerű, és a poszt lényege nem is ez, de összefoglalom: vizualizációs és önismereti gyakorlatokkal össze kell rakni egy adathalmazt vágyainkról, tehetségeinkről, inspirációinkról, és ezekből hipotéziseket építeni, majd e hipotéziseket ismét vizualizálva tesztelni, hogy éreznénk magunkat bennük.

A vizualizáció, mint mentális tréning, nagyon erős, és talán nem annyira a jelentőségének megfelelően kezelt eszköz. Én először vitorlázó-repülő képzésen, aztán a személyautós jogsira felkészítő tanfolyamon találkoztam ezzel a módszerrel. Annyit mondtak nekünk, mint pilótanövendékeknek, hogy “otthon is repülj”. Leülsz az ágyra, lecsukod a szemed, és mész egy iskolakört. De minden részletet alaposan elképzelsz, a felszállás előtti checklisttől kezdve az összes kormánymozdulatig. Egyszerűen átéled az élményt, ahogy tőled telik.

A tudatalatti ugyanis nem tesz különbséget képzelet és valóság között (te jó isten, mi mehet odabent?!). A koncentrált “elképzelést” használják sportolók edzésében, mert hasznosan helyre kerülnek azok a mozdulatok, amelyeket azok fizikai elvégzésével próbálunk elsajátítani, tökéletesíteni. Lehet, hogy csak városi legenda, de állítólag egy súlyos sérülésből felépülő, hónapokig ágyhoz kötött nő fejben jógázott, gondolom unalmában, meg gyakorlásként, hiszen azok komplex mozdulatsorok, nem árthat felidézni őket, hogy ne legyen olyan nehéz majd az újrakezdés. Ám a mentális ászanák eredményeként a nő izomrendszere sokkal kevésbé sorvadt el, mint az elvárható lett volna. A tudatalattija szerint ő jógázott és kész, és ennek emléke visszacsatolásként, enyhén, de bekódolódott az izmaiba is.

Éppen ezért sok esetben tudnánk helyesebb döntést hozni, ha a döntéshelyzet alternatíváinak eredményeit sorban, nagyon intenzíven elképzelnénk. Nem benyomásokra, “ösztönre”, előítéletünk és pszichikai rögzítéseink által befolyásolt felületes érzéseinkre kellene hagyatkozunk, hanem megdolgoztatni a képzelőerőnket. A mentálisan átélt élményen tesztelni tudjuk, hogyan éreznénk magunkat a valóságban is, ugyanebben a helyzetben.

Az életfeladat tréning tehát egyfajta spirituális (értsd: lélekalapú, felfogható ez teljesen materiális módszertannak is) pályaválasztási tanácsadó, ahol saját szellemi visszajelzéseinkből vonunk le következtetést.  Nekem az elmúlt évben eléggé kikristályosodott, hogy mivel szeretnék foglalkozni az elkövetkező egy-két évtizedben, a tréningtől csak megerősítést és ötleteket vártam, és kaptam is.

Ennyit erről, valójában csak egy kedves/hajmeresztő szinkronicitást szerenék elmesélni.

Az egyik feladat részeként arra kell visszaemlékeznünk, hogy kiskorunkban mik akartunk lenni, ha felnövünk. Abszolút semmi ilyesmire nem emlékeztem, teljes homály. A feladat meghagyta, hogy nyugodtan kérdezzünk utána ennek rokonainknál. Anyám is megerősített abban, hogy én sosem neveztem meg semmilyen karrierálmot, bár azt még óvodás koromban hangoztattam, hogy egyetemet akarok végezni - lehetőleg úgy, hogy az általános iskolát kihagyom előtte. Egyszer, “hülyeségből” mondtam egy ilyen kérdésre azt a választ, hogy “fagyiárus”. Nem sokkal azelőtt láthattam egyet, talán emiatt. A csoportban volt egy lány, aki azt mesélte az ő feladatsorán végigmenve, hogy gyerekként mindenkinek kamuból azt mondta, hogy “fodrász”, pedig nagyon nem akart az lenni, és közben egy kicsit szégyellte is magát, hogy ilyen ciki foglalkozást mond.

Az ezután következő feladatban öt olyan embert kell felsorolni, akik inspirálóan hatnak rád. Nálam ilyen esetekben az egyik személy, akit mindig megnevezek, az Henry Rollins.

Rollins meghatározó figurája volt a 80-as évek amerikai punkrock színtérnek, aztán az MTV korszakban legendává vált, majd világjáró lett, könyveket írt, rádió- és TV máűsorokat vezet, és spoken word esteket tart, amelyeken, mint azt volt alkalmam az A38-on megtapasztalni, szellemes, vicces, érdekes, illetve ámulatbaejtő sztorikat tol, és alapvetően jó hallgatni, jó előadó.

Mindig mindenben, amit csinál, fanatikus. Állhatatossága ámulatba ejtő, munkabírása rémületes, nem köt kompromisszumot, mindenkivel szembeszáll és mindig elmegy a végsőkig. Maximális odaadással adott elő a színpadon, egy olyan korszakban és közegben, ami a mai elkényelmesedett popkult közeg számára elképzelhetetlen körülményekkel járt.

Gyűlöli a felszínes, panaszkodó, képmutató embereket, a mindennapi üres csevejeket, a formaságokat. Határozott a véleménye. Igazi demokrata, acél a gerince, valószínűleg fehérizzásban van a lelkiismerete. Az a fajta ember, akinek szinte minden ember indul a létezése során, aztán elkezdi kötni a kompromisszumokat. Az ilyenek általában számkivetettek lesznek, de belőle a Black Flag énekese lett, és onnan már nem volt megállás. Úgy volt egy tetovált, kigyúrt állat metálos, hogy közben a rock’n roll életforma kliséit is ignorálva nem dohányzott, nem drogozott, nem iszik alkoholt (!) és nem eszik húst.

Körülbelül itt jártam, azt fejtegetve, hogy mi inspiráló benne számomra, amikor hirtelen fényt kapott az agyam, eszembe jutott valami, amit addig nem említettem, lehervadt az arcomról a mosoly, és nyögve tettem hozzá az addigiakhoz, hogy:

“...és egyébként mielőtt belépett a zenekarába, fagyiárus volt.”