SUSNYÁS

"Mindezt mára szétszedték. Lett szülészet, óvoda/iskola, menza, gyár, kórház, aggok háza – óriási energia- és anyagráfordítással, butító szakosítással. Régen az élelmet behoztuk a földről és megettük. Ma gyárak, hűtők,szupermarketek láncán megy keresztül – ismét irdatlan energiafogyasztással, környezetszennyezéssel. Az ilyen „munkahelyen” az ember testileglelkileg eltorzul. Gombnyomásra megkap mindent, de ő maga elhízik, unatkozik, iszik, válik. Elveszítettük önszórakoztató képességünket, óriási szórakoztató ipart rendelünk meg. A nagyfogyasztó háborúkeltő: katonákat küld az olajért. A kórházak tele vannak civilizációs betegségekkel; egyre több a tévelygő, mértéket vesztett ember.

Régen a munka testileg-mentálisan jó erőben tartott. A „munkahely” ott volt az orrunk előtt: élelmet és
meleget kellett termelni. A munka adta magát. Nem volt „munkaidő”, „főnök”, 20 napos „szabadság” – a
természettel összhangban, télen az ember is megpihent. Nem volt „nyugdíjas”, az ember addig dolgozott,
ameddig bírt. Ma a nyugdíjasokat a szemétre dobják. Az emberek megöregedtek és meghaltak – szeretteik
körében. Ma egymást gázolják el, vagy infarktust, sztrókot, daganatot kapnak. Régen nem kínozták őket
kórházakban évekig élethosszító gépekkel és szerekkel.

Isten ments az olyan régi világtól, ahol a munka kegyetlen robot, semmi mód olvasni, színházba menni,
utazni; ahol, aki beteg lett, meghalt, vagy akit bánya vagy gyár ölt meg!

A kunszt: a régit és az újat ötvözni:

Mennyi technikát, gépet szabad beengednünk életünkbe?
Hol legyen vége a munkamegosztásnak, a szakosításnak?
Mennyire bonyolítsuk életünket?
Mi az értelmes munka és mennyit szabad dolgoznunk?
Hogyan tudnánk megszabadulni a beszállítói függőségektől?"

Kijött a MÉH új hírlevele. A MÉH Magyarország ökoközösségeinek hálózata, új kezdeményezésektől évtizedes veteránokig. Közéjük tartozik Gyűrűfű, Nagyszékely, Visnyeszéplak, az ismertebb kezdeményezések közül, vagy akár a  somogyvámosi Krisnavölgy, a gödöllői Galgafarm. Színes társaság, széles ideológiai skáláról, változó tapasztalatmennyiséggel és sikerességgel, az azonban közös bennük, hogy egy fenntartható, a természettel harmóniában lévő életmódot követő közösségi kísérletet folytatnak mindannyian.

A fent idézett vezércikk után néhány infó a tartalomból. A hírlevél is megemlít egy eseményt, mely már napok-hetek óta járja az öko-underground kommunikációs hálózatait. A Védegylet szervezésében zajlott tegnap az "Élelmiszer-önrendelkezés a közétkeztetésben" című konferencia. A téma elég izgalmas, az élelmiszer-önrendelkezés az az elv, amely szerint minden országot, régiót hagyni kellene, hogy megtermelje a maga javait, és csak olyan termékeket szabad exportálni, amilyen a célországban nem termelhető - ezzel erősödik a helyi önellátás, könnyebb értelmes munkát adni egy adott vidék lakóinak, közvetlenebbé válik az élelmiszerlánc, csökken a spekuláció, csökken a terhelés a szállítórendszereken, lehet sorolni az érveket, de igazából egy teljesen józan gondolat, amelynek egy normális világban nem lenne szüksége érvekre, annyira magától értetődő. A gyakorlatban ez a kérdés arról szól, hogy egy iskolában, kórházban, öregek otthonában hogyan lehetne a környéken termelt élelmiszert felszolgálni. Ma ugyanis ez a szikár ellátórendszerek miatt nincs így, csak néhány úttörő intézmény, önkormányzat mondhatja ezt el magáról.

A gyakorlati példák véletlenül sem számítanak radikális-anarchista kezdeményezéseknek, az egyik meghívott előadó a Genf városában kialakított bio-közétkeztetési rendszert mutatta be a konferencia közönségének.

A különböző, jellemzően EU-intézmények által támogatott nemzetközi képzések egyre érdekesebb lehetőségeket nyújtanak a környezettudatos megoldások iránt érdeklődőknek: a Youth In Action újabb eseménye keretében Észtországban lehet "Környezetbarát építési technológiák - Fenntartható Közösségek" címen tanulni, Augusztus 21-28 között. Minden program, szállás, kaja, ingyenes, csak az útiköltség 30%-át kell állni a jelentkezőknek.

De akad a hírlevélben könyvajánló is:

„Amit több mint tíz éves gyakorló biotermelőként megtapasztaltam, a magyar irodalomban a témában
összeolvastam, és Klári Nénitől tanultam, az most egy könyvbe sűrítve olvasható, közel hatvanféle, a
magyar kertekben könnyen meghonosítható, otthon is bátran felhasználható gyógynövény bemutatásával.
Remélem, sok ember örömét találja majd benne.”

Ott hagytuk abba múlt héten, hogy az élővilágot különös arányszabályok jellemzik, sejtszinttől egész tájegységek szintjéig, és az életet fenntartó alapreakció, a sejtekben lezajló égés ritmusa, illetve ennek emlősökre felskálázott megfelelője, a szívverés, matematikai állandóknak tekinthetők az élővilág teljes spektrumán: átlagosan 1,5 milliárd felé tendál minden egyes emlős  szívdobbanásának száma, a cickánytól a bálnáig, élethosszra vetítve.

A poszt Geoffrey West elméleti fizikus kutatásairól szól, a From Alpha 2 Omega című podcast műsorban vele készített interjút dolgozzuk fel. Itt is meg kell jegyeznünk, hogy ezek a posztok csak a felszínt kapargatják, a mélyebb megértéshez mindenképpen javasoljuk az eredeti, egyórás beszélgetés meghallgatását.

A mai posztban ezeknek az organikus hálózatoknak és ökológiai méretarányoknak az emberi társadalomban fellelhető megfelelőinek vizsgálatairól, azok döbbenetes és elgondolkodtató tapasztalatairól számolunk be. 

Geoffrey West és csapata, az élővilág számos állat- és növényfajának főbb tulajdonságait katalógusba véve, és ezen tulajdonságokat az élővilág méretskáláján tüzetesen vizsgálva talált rá a visszatérő arányosságokra, matematikai törvényszerűségekre. Természetesen izgatottan láttak neki a humán társadalom rendszerszintű elemzésének, hasonló, egyszerűen megszámolható tulajdonságokat keresve. Kezdésnek megvizsgálták a városokat. Vajon a városok is egymás felskálázott verziói? A válasz: igen. Bár van némi különbség. Egyrészt az élővilágban rendszeresen tapasztalt 3/4-es szabály helyett itt egy nagyjából 4/5-ös arány látszott kibontakozni: például a városok méretének megduplázásakor csupán 85%-al növekszik a benzinkutak száma, 100% helyett. A "ötödösség" megnyilvánul az átlagfizetésben, a megfázásos betegségek esetszámában, a HIV-fertőzöttek számában, az egyetemek számában, a bűncselekmények száma: ezek mind 15%-os arányban növekszenek átlagosan, ha bizonyos városokat összehasonlítunk 100%-al nagyobb városokkal. 

Fontos megjegyezni, hogy mindegy, hogy New York, Tokió, Caracas vagy Kiskunhalas a vizsgálat tárgya. A 15-85%-os törvényszerűség általánosnak mondható. Hogyan lehetséges ez? "Cities are people." - A városok emberek hálózatai, interakciói, nem többek és nem kevesebbek. Nem az utak, nem a kábelek, nem az épületek: az emberek, minden más csak a manifesztációja ezen skálázási törvényszerűségeknek.  Bár a "város" csupán 5-10 ezer éve van jelen a bolygón, mégis megvannak benne az általános arányosságok, mint a természetben. Minden hozzáadott érték, előny, és hátrány, ugyanolyan arányban növekszik a méret fokozásával. Az élővilágban a fiziológiai hálózatok adták e törvények megjelenésének infrastruktúráját, a városokban az emberek társas interakciói adják azt. Ez tehát nem fizikai, hanem teljesen virtuális hálózat - mely mégis ahhoz a fizikai térhez kötött, amelyet városnak hívunk. Itt tehát két hálózat dolgozik egymáson, mely bonyolultabbá teszi a helyzetet: mégis, e hálózatok matematikája jól láthatóan manifesztálja e skálázási törvényeket.

Az élővilágban tapasztalt skálázódáshoz képest azonban van egy másik, alapvető jelentőségű különbség: annak viselkedési szuperlineáris (X > 1), a növekedés minden esetben a paraméterek növekedésével jár, sosem csökken semmi, szemben a szublineáris (X < 1) törvényszerűségekkel, amelynek megfelelően például egy bálna szívverése vagy vemhessége jóval lassabb egy cickányénál.

Mit jelent ez? A társadalmi interakcióra alapuló rendszerben a nagyobb mindig hatékonyabb. A szabad piaci kapitalizmus nyílt végű, folyamatos gazdasági növekedésre alapoz - ez egy újabb bizonyítéka e filozófia természettudományos megalapozottságának. Ennek megfelelően a városok, és egyéb szocio-ökonómiai rendszerek számára az egyetlen út a növekedés, méghozzá exponenciális sebességgel, exponenciális mértékben.

A fenti rendszerben van azonban két fatális hiba - mint ahogy az talán már sejthető.

Az egyik, hogy a szuperlineáris rendszerek számára létezik egy végpont, amit a matematikában úgy neveznek,  "véges idő szingularitás" (finite time singularity). Ez azt jelenti, hogy a növekedő alany véges időben, tehát valamikor mindenképpen, végtelen méretűvé válik. Ez pedig a valóságban lehetetlen. Az anyagi valóságban e jelenség egy metaforája annak a nagyon is valódi jelenségnek, amikor az adott rendszer kifogy az erőforrásból, ami működteti azt, bármi is legyen az az erőforrás, gondolatok, ötletek, színes ceruzák, kőolaj. Ekkor a rendszer stagnál, majd összeomlik. Ezt el lehet kerülni, mint ahogy eddig el is kerültük: ennek módszere az innováció. Egy olyan fejlesztés, amely "visszaállítja az órát". Reseteli a gépet, újraírja a játékszabályokat - egy új értelmezési tartomány, mely révén a gyarapodás másik dimenzióban zajlik tovább. A nyílt végű növekedéshez innovációs ciklusra van szükség. Szén. Vas. Áram. Számítógép. Internet. Ismerős? 

Itt muszáj tennünk egy rövid saját kitérőt, leágazva az interjú elemzéséről. Ez a megfigyelés, bár önmagában nem új, mégis azért tűnik rendkívül fontosnak számunkra, mert figyelembe veszi azt a tényezőt, mely a glob-krit irányzatok, a liberális kapitalizmus bírálóinak hétköznapi kommunikációjában folyton figyelmen kívül kerül. Jól hangzó kulcsmondat, hogy "nem lehetséges végtelen növekedés egy véges bolygón", mint ami a Degrowth-mozgalom jelmondata is, de van benne egy fontos logikai hiba: a gazdasági növekedés miért ne válthatna pályát, miért ne lehetnének a bolygóval harmóniában való létezést lehetővé tévő innovációk a gyarapodás új motorjai? Szélparkok olaj helyett, mikrotranzakciók központi költségvetések helyett, 100% fedezettel kihelyezett hitelek a hitelek hitelezésének hitelezése helyett, fürkészdarazsak a permetezőszerek helyett, tudjuk, miről beszélünk. A rendszerkritika nem szokta számításba venni az innovációs óravisszaállításokat. (Egyébként megvannak ennek a vélt, kemény növekedési korlátnak a tényleges okai és összefüggései, melyekre ebben a posztban biztosan nincsen mód kitérni, de ennek a témának a hiánya egy fontos hibája a vonatkozó diskurzusnak, mert így nem eléggé komolyan vehetők ezek a kritikai filozófiai credók.)

A teoretikai keret másik  fatális hibája visszavezet a biológiához. Mint említettük, a biológiában szublineáris növekedés tapasztalható, mely egyszerűen úgy is megnyilvánul, hogy minél nagyobb vagy, annál lassabb az életed, például a szívverésed, az emésztésed, a szerveid működésének ciklusa hosszabb, és így tovább, mindenki tudja és érzi a különbséget az egér pörgős rohangálása, és az elefánt nyugodt kérődzése között. Ezek a hálózati tulajdonságokból következnek. A szociális interakciók hálózata azonban szuperlineáris: az élet tempója növekszik, a mérettel arányosan. Egy újabb közhely, matematikai alátámasztással. Mi következik ebből?

Ha az életünk tempója arányosan növekszik az urbanizáció révén, és ha a nyílt végű gazdasági növekedéshez innovációs ciklusnak kell történnie, akkor ezen innovációknak egyre gyorsabban kell bekövetkezniük a rendszer fenntarthatóságának megtartásához - mint ahogy ez történik is a valóságban.

Ezt a kettős gyorsulást Geoffrey West a következő hasonlattal írja le: egyre gyorsabban pörög alattunk a mókuskerék. Egy bizonyos tempónál a mókuskerék szétvetné magát, mert az anyaga nem bírja el a terhelést, ezért még ezelőtt a pont előtt át kell ugranunk a szomszédos mókuskerékre, mely más anyagból van, és még gyorsabban tud pörögni. Egy idő után ezt is úgy bepörgetjük, hogy megint ugranunk kell, de egyre kevesebb idő alatt elérjük ezt a sebességet minden mókuskeréken. A megfigyelés azt mutatja, hogy a nagy, fontos, áttörést okozó innovációk pontosan ilyen exponenciális módon követik egymást történelmünk során. A számítógéptől 25 év alatt jutottunk el a modern információs technológiáig, de évezredekbe telt eljutnunk a kőtől a vasig. Az "óravisszaállító" innovációk egyre gyorsabban jönnek, és kell, hogy jöjjenek.

Ezek a fatális hibák jellemzik a végtelen növekedés teóriáját, mely viszont a skálázódás révén az adatokban, tapasztalati úton nyilvánvalóan megjelenik. 

 Eddig a matek, innen már, ahogy prof. West megjegyzi, tisztán spekulatívan elmélkedünk a fentiek tapasztalatairól, nem a kemény matematikai törvényekről értekezünk.

Reductio ad absurdum: Ez a rendszer nyilvánvalóan nem fenntartható. Egy idő után, mindezek alapján, már folyamatosan ugrálnunk kell, és akár évek, sőt, hónapok alatt el kellene jutnunk egy következő meghatározó innovációig, mint mondjuk az IT-forradalom, ami nyilvánvalóan lehetetlen. 

Ha ez igaz, akkor meg kell változtatni a növekedésünk szuperlineáris jellegét, és itt ki kell térnünk a fenntarthatósággal kapcsolatos néhány általánosságra.

Mindannyian középkori királyok színvonalán élünk. Az a kényelem, amely egy átlagos nyugati középosztálybeli  számára hétköznapi, valóban meghaladja a középkor legnagyobb fényűzését, nem fázunk, biztonságban vagyunk az időjárás viszontagságaitól, a vadaktól, békében élünk, változatosan étkezhetünk, rengeteg kívánságunk azonnal teljesíthető - ez az ősi mesék álomképe.

Ha ki akarunk kerülni egy, e számok alapján nem fenntarthatónak tűnő, tehát rendszer-összeomlással járó kimenetelű forgatókönyvből, akkor annak alapját, a "növekedés" tisztán ökonómiai ideáját kell lecserélni valamilyen szocio-ökonómiai fogalomra, amely az "életminőség" fogalmához közelít. Ehhez pedig valamilyen forradalmi viselkedésmódra (revolutionary behaviour) lehet szükség.

 A szuperlineáris-szuperexponenciális növekedés hatása, hogy a társadalomban vannak olyanok, akik "obszcén" módon gazdagok. Bill Gatesnek nyilvánvalóan nincs szüksége 16 milliárd dollárra, és ő lenne az első, aki ezt bevallja, mint ahogy többségünknek sincs szüksége a saját életstílusára valójában, nagy házra, több autóra, csupán egyéni kapzsiságunk tart minket ezen a pályán, és valószínűleg ebben van szükség fundamentális változásra. Jelenleg többet akarunk. Hétmilliárdan vagyunk, maholnap tízmilliárdan leszünk, és mindannyian ezt az életet akarjuk, amit ma a fejlett társadalmak élnek. Milyen élet is ez?

Az élet fenntartásához, a metabolizmus működtetéséhez 100 watt energiára van szüksége egy embernek. ("alapvetően villanykörték vagyunk", ahogy West fogalmaz) A vadászó-gyűjtögető elő-társadalmakban az egyéni energiafogyasztás 200-300 watt volt. Egy átlagos mai amerikai energiafogyasztása 11 000 watt. Ez egy 30 tonnás állat (kb 12 elefánt) létfenntartásához lenne elegendő, és ez az életszínvonal a minimális elvárás az emberek többsége számára, ezt az energiamennyiséget kultúrától függetlenül szinte mindenki nagyon szívesen elhasználná. 10-11 milliárd emberre vetítve pedig nagyon nehéz valamilyen rendkívüli, drámai mértékű változás nélkül fenntarthatónak látni a társadalmunk rendszerét.

Eheti írásunkban az elméleti fizikus Geoffrey West izgalmas és inspiráló felfedezéseiről számolunk be, melyekből igen nagyívű tanulságokat vonhatunk le, vagy legalábbis merhetünk következtetni olyanokra, az ökoszisztéma, benne az emberi társadalom, végső soron az egész élővilág törvényszerűségeit tekintve - az egerek szívverésétől a városaink szerkezetéig.

A posztban egy angol nyelvű interjút dolgozunk fel szövegesen, melyet a podcaster Tom O'Brien készített Westtel, From Alpha 2 Omega című adásának egyik epizódjaként. A szériában Tom a Susnyást is foglalkoztató témákban választ interjúalanyokat, az euróválságtól a permakultúráig, elég annyit megjegyezni, hogy ez a podcast az orosz-amerikai doomer sztárblogger Dimitrij Orlov meginterjúvolása révén került a mi látókörünkbe. Ennek megfelelően, ha kedves olvasónk figyelmét felkeltik az alább leírtak, mindenképpen ajánljuk az eredeti interjú meghallgatását, hiszen ott sokkal szakmaibb és koherensebb formában hangzik el mindaz, amit mi egyszerű ökobloggerként leszűrünk most, valahogy így:

Geoffrey West tehát kvantumfizikával, kvarkokkal, gluonokkal, fekete lyukakkal, húrelmélettel töltötte hétköznapjait, míg 50-es éveibe érve elkezdte foglalkoztatni az öregedés, és a halál. Persze, egy elméleti fizikust nem tim burtoni, byroni, vagy skandináv metálzenei összefüggésben kezd érdekelni ez a téma, hanem csendes estéi során a biológiai szakirodalomban olvasgatott, az után érdeklődve, hogy miért nagyjából pont száz év az emberi élet maximuma, miért nem húsz, vagy miért nem inkább mondjuk ötezer? Minden innen kezdődött.

Az élettartam elsődleges meghatározó faktora az anyagcsere. A különböző élőlények metabolizmusa között feltűnő hasonlóságok akadnak, melyek bizonyos törvényszerű arányosság (scaling laws) szerint változnak fajról fajra. Az élővilág lenyűgöző aránykülönbségekkel operál, hiszen a sejt-szerkezeti szinttől ökoszisztéma szintig terjed. Ahogy haladunk méretben és összetettségben felfelé, a paraméterek folyamatosan változnak, és nem a növekedés arányának megfelelően (ez a változás akaratlan velejárója - unintended consequences of change), de nem is csak úgy össze-vissza, hanem feltűnő, visszatérő arányosságok mentén. De ne csigázzunk tovább, nézzünk egy példát!

Teljesen általános ökölszabály, hogy ha A élőlény tömege a tízezerszerese B élőlény tömegének, akkor A metabolikus rátája B élőlényének ezerszerese lesz. Vagyis ha négy nagyságrenddel növelem a tömeget (tíz a negyediken), csupán három nagyságrenddel növekszik meg az energiaigény (tíz a harmadikon), ennyire érvényesül a méretgazdaságosság. A nagyobb hatékonyabb. De mindig így: 3/4-es arányban mozog ez a két paraméter. Ez matematikai törvényszerűségként (power law) jelentkezik az élővilág teljes spektrumán.

De nem csak ez a kettő. Ez a szabály érvényes akkor is, ha a szívverés gyorsaságát, az élettartamot, és még egy halom fiziológiai paramétert vizsgálunk a skálán, ugyanilyen fix arányok jönnek elő. Ez, ha belegondolunk, nagyon különleges tény, hiszen úgy tudjuk, hogy az evolúció véletlenszerűségen alapul, az élőlények véletlenszerű mutációkon esnek át generációról generációra, és a saját, speciális környezetükben érvényesülő természetes szelekció dönti el, hogy az új tulajdonságok sikeresebb fajt eredményeznek -e. Mégis, ez az arány egy vezérelvként folyamatosan érvényes marad. Tömeg alapján bármikor meg lehet tippelni, hogy az adott lény élettartama, pulzusa, napi kalóriaigénye, ivaréretté válási életkora, kölykeinek átlagos vemhességenkénti létszáma mennyi lesz, és a tipp meg is fog állni. Mi az ami közös? Hogyan lehetséges, hogy ez a törvény meghaladja a rendszer véletlenszerűségét (transcends design)?

A hálózatok. Idegrendszer, érrendszer, sejtek, szervek... minden élőnyben hálózatok dolgoznak, ezeken keresztül nyilvánulnak meg ezek az univerzális matematikai szabályok. A megfigyelések alapján ezek a szabályok a következők:

1. Térkitöltés

Az élőlény testében a hálózatok érjenek el mindent optimális elrendezésben, legyen minden, mindenhol.

2. Modularitás

A végpontok mérete állandó, csupán ezek száma skálázódik. A cickány és a kék bálna felépítésében is vannak közös elemek: például testük külső rétege lényegében ugyanolyan hámsejtekből áll. A bálnának egyszerűen sokkal több van belőlük.

3. Optimalizáció

Az élőlény fenntartó rendszereit optimalizált működésig fejleszti az evolúció. Ez azt jelenti, hogy az élőlény létfenntartása, esetünkben a szívverés, a lehetséges energiaminimummal megtörténjen. Így az összes többi energia a létfenntartásra, lényegében reprodukcióra fordítható (darwinian fitness).

A 3/4-es aránnyal kapcsolatban egy igazán döbbenetes megfigyelés a következő: ez az arányosság pozitív és negatív előjelű is lehet, és két paraméter összevetésekor ez igen meglepő eredményre vezet:

Ha a tömegskálán tízezerszeresre lépünk fel, ott a szívverés az egytizedére csökken (mínusz 10/10 000, azaz mínusz 1/4 nagyságrend), viszont az élettartam a tízszeresére nő (plusz 10 /10 000, azaz plusz 1/4 nagyságrend). Tízzel osztok, majd tízzel szorzok... az eredmény egy.

Vagyis minden egyes élőlénynek átlagosan ugyannyiszor dobban meg a szíve élete során.

Ez a szám egyébként átlagosan 1,5 milliárd.*

Egy ember esetében ez átlagosan 30-40 évnek felel meg: pontosan ennyi volt az élettartamunk, mielőtt ezt a sok hasznos szociális és technológiai felfedezést megtettük, így ezeket a szabályokat mi már megszegjük. (We violate many of these laws now because of socioeconomic activity.)


Mint látható, a hálózatosodás kezdete az Élet, az evolúció kezdete (evolvability). Az együttműködés optimalizálja a rendszert. Vajon ha ezek az arányossági szabályszerűségek sejtszinttől ökoszisztéma-szintig áthatják az élővilág működését, érvényesek maradnak emberi társadalmakra is? Milyen arányok, milyen szabályok szerint? És mire lehet ebből következtetni az emberi-indusztrális, globális társadalom további történetét tekintve? A következő posztban Geoffrey West ezekre a kérdésekre adott válaszaival fogunk foglalkozni.






*: vigyázz, ha ebből azt a következtetést vonod le, hogy akinek magasabb a pulzusa, az kevesebbet fog élni, akkor súlyos általánosítás hibájába esel. ne feledjük, hogy ez a szám egy átlag, rengeteg, különböző tömegű élőlény különböző szívverésű példányának átlag pulzusából van extrapolálva. nem univerzális érték, hatalmas "zajjal" dolgozik, sok élőlény fajnak valamivel több, másoknak valamivel kevesebb jut ennél a számnál, de ez az az átlag, ami körül mozog ez a paraméter az élővilág teljes méretskáláján